A legeslegjámborabb bölcsészhallgató is egy pillanat alatt dúvaddá változik, ha stoppoláskor a konkurrencia beáll elé. Hiába emberbarát, hiába kedves amúgy - a hazajutásért vívott állandó személyes küzdelem szabályait senki nem rúghatja fel anélkül, hogy ne kapna a hátába egy jó sor anyázást a tágra nyílt szemekkel hüledező sértettől (aki persze, nem megy oda hozzá, hogy rászóljon, csak a bajsza alatt mormog csúnyákat). Ha a szabálysértő aznap reggel történetesen miniszoknyát húzott magára, a rázúduló haragár akár a kétszeresére is duzzadhat. A legegyszerűbb tehát, ha felmérjük a terepet, mielőtt felemeljük az ujjunkat, ha pedig már valaki megelőzött bennünket, megpróbálunk csatlakozni hozzá.

A legritkább esetben oszt igazságot nekünk a sors az elszenvedett sérelem után egy elegánsan hozzánk kanyarodó bordó autót küldve. Mentőangyalunk arcáról ítélve már a beszálláskor megbánta, hogy lefékezett nekünk: biztonsági zárainak épségét nem kímélve ráncigáltam hektikusan az ajtót. Miután helyet foglaltunk és úgy tűnt, hogy beszélgetne kezdene valamelyikünk, sofőrünk jelentőségteljesen felhangosította a zenét - oké, a jelzés egyértelmű. Búsabbnál-búsabb filmzenék ringattak csendes melankóliába, háromszor átgondoltam az életemet egyre megtörtebb lélekkel, mire végül arra lettem figyelmes, hogy célunk felé közeledve fokozatosan vidámabb, de legalábbis "pörgősebb" számok következtek: a Honfoglalástól (a kijelzőre "Honfos" volt kiírva) indultunk, az ürömi lámpa alatt átvágtatva már Ennio Morriconet hallgattunk, míg a Bécsi úton befelé haladva az Amelie csodálatos életének két betétdala is azt jelezte, hogy közeledünk a célunkhoz (apropó Amelie: 28-án Yann Tiersen a Gödörben!). Ritkán találkozom olyan sofőrrel, aki telepatikus kapcsolatban áll autója mp3-lejátszójával és ilyen kifinomult módon tud hangot adni afeletti örömének, hogy mindjárt megszabadul tőlünk.:)

Köszönjük a fuvart mindenesetre!